Hazaút

 Nem hiszem, hogy az elmúlt években történt volna ilyen velem, hogy majd egy hét elteltével fogalmazom meg a hazaút élményeit. Igazából csak egy közepesen nehéz fárasztó utazás volt, nem sok említésre méltó mozzanattal. De ez se magyarázat a jelentős csúszásra. Persze, nem gondolom, hogy körmöteket rágva vártátok volna a befejező részt, de azért csak magyarázkodom. 

Reggel nyolckor indultunk a reptérre, ami itthoni idő szerint hajnali kettő. Fiunk repített ki minket az unokák morcos tekintete mellett, akik szívesebben jöttek volna velünk, mint az oviba. Pedig ott is remek napjuk készülődött, erről árulkodik az általuk választott etnikum ruházata, ami kifejezetten cukin állt rajtuk. 

Érzelmes búcsú, sima becsekkolás, aztán reménykedő várakozás, hogy most nem lesz másfél órás csúszás az indulásnál. Emirates-nél soha nem lehet tudni. Néhány esőcseppel az ablakon viszonylag időben indulunk. Most nem olyan hatalmas a gép, mint idefelé, de azért kényelmes, a stewardessek szolgálatkészek, szinte már gyorsan telik az idő, hiszen a "korai" indulás ellenére is tudunk bóbiskolni. A fene se tudja, miben fárad el az utazó, amikor csak itt ül meg ott ül. 

Dubai most sem mutatja jobb arcát, mint idefelé. A levegőben gomolygó por sok mindent elrejt a távolban, a reptér környéke pedig kifejezetten sivár. Viszont a reptér óriási. Újra buszra pakolnak. Az épület és a busz közötti kb. 10 méteren szinte mellbevág a közel 44 fokos hőség. A busz jó tempóban kanyarog, sokszor a kifutópályán, aztán megáll egy piros lámpánál. Előzékenyen elenged egy keresztben éppen landoló gépet, majd átvágunk a kifutón. Szürreális. Majd félórányi tekergés után megállunk egy épület előtt, liftezés, mozgójárda és az embernek olyan érzése van, hogy kb oda érkezett vissza, ahonnan elindult. A mozgójárdát műpálmafák szegélyezik, a kapunknál még az előző járat (Varsó) van kiírva, de a nyugágyakra emlékeztető ülések csábítanak egy kis "pihenésre". Enni nem kívánunk, iszunk. Aranyárban ismét. Apa elsétál valami kis dubai szuvenírért. Én kértem, hogy vegyen a barátainknak dubai csokit. Vett. Dubai, de nem AZ a dubai. A díszes dobozon rajta a Burj Khalifa, benne csokiválogatás, de nyomokban sem a pisztáciás, "kukacos" gusztustalanság, ahogy itthon borzongva emlegettük a népszerű csokoládét. Én is felcihelődöm, hogy megmutassan mire gondoltam, aztán sokat visszavesz a lelkesedésemből, hogy az említett dubai csokit első körben Lindt csokoládéként árulják. Aztán persze látom a helyi készítményeket, pirulásra késztető szégyenteljes áron. Óriási csomagokban mindenféle magvak, de már szkeptikus vagyok. Olyan áron adják, hogy nyilván nem fogy elég gyorsan, és a fene se kíván aranyárban állott magokat venni, amikor otthon se szenvedünk ilyenben hiányt. Az idő csendben telik, kicsit elmerengek, miért éppen Budapestre készülődik a népes arab család, ahol a mama és a legidősebb lány csadorban, a fiatalabbik és a négy fiú modern európai ruházatban telepedik le mellénk három szatyornyi McDonalds-os menüvel. A büszke atya kissé távolabb telepedik le zajos családjától, elmélyedve a telefonjában. Mint amúgy majdnem mindenki. 

A csatlakozás megint egy kisebb gép, szinte már családiasan apró, hiszen csak kétszer három ülés van soronként. Ez sincs tele. Hamar megkapjuk a "vacsoránkat", onnantól aztán a személyzet már nem sokat foglalkozik az utasokkal. Ferihegyen (juszt is) sima landolás, majd egy kissé hosszúra nyúlt várakozás után feltűnnek az első bőröndök. Nincs meglepetés, hiszen bőven volt idő az átszállásra nemcsak nekünk, de a csomagoknak is. Úgyhogy fürgén lépdelünk a buszmegállóhoz és kényelmesen utazunk az Astoriáig. Onnan néhány perc múva már úton is vagyunk hazafelé. A lakásban a beszorult meleg fogad. Este 11 óra múlt, nyitogatjuk az ablakokat, bekapcsoljuk a tv-t, lelkesen koccintunk a hűtőben talált fehérborral. Hazaértünk. Holnap jön Jamie és kicsit sajnáljuk, hogy nem már ma várt itt ránk. Ebben a lakásban fura az éjszaka az ő szuszogása nélkül. A közel három hét már emlék, a fotók felidézésével próbáljuk majd minél élettelibbé tenni az élményeket, aztán kezdődhet az izgatott várakozás, hiszen egy bő hónap múlva fiunk és az apróságok teszik meg ezt a hosszú utat, hogy aztán itt töltsenek egy egész  hónapot. Úgy szép az élet, ha zajlik! 

Július 20. vasárnap

 Sok mindentől megőrülök itt, ezek egyike, hogy nem használnak kést. Ha egyáltalán a pálcikán kívül más is kerül az asztalra, akkor az a kanál leginkább, jobb esetben egy villa is. A kanállal kell vágni is, ha túl nagy a falat. De van az a helyes kis kínai kanál, az és a pálcika mindenre alkalmas. Már, ha tudod használni a végeérhetetlen pastákhoz például. Nyilván gyakorlat teszi a mestert, de én őszintén elmondhatom, nem vagyok képes a zabálásra, ahhoz azért sokkal ügyesebbnek kell lennem. Úgy vagyok vele, mint az angol nyelvvel, ha már egy komolyabb mondatot megértettem, addig ünneplem magam - magamban persze -, amíg ki nem hagyok másik tíz legalább olyan fontos mondatot. Na, a kajálásnál is jelképesen vállon veregetem magam minden számba juttatott falat után, de szerencsére itt nem gyorsaságra megy a vacsora. 

Sűrű nap... Levi reggel a kínai órán kezd, onnan mind a ketten mennek rajzra. Eleinte azt gondoltam, csak ők hajtják a gyerekeket, de nem, itt nagyon népszerűek a vasárnapi iskolák. Angol nyelv, karate, balett... amit csak akarsz. Egész plázák vannak tele ilyen foglalkoztatókkal. És még marad energia a délutánra, amikor is elballagunk a Garden by the Bayre, egyrészt a Jurassic Parkba a Cloud Forestben, utána a rózsakiállításra, aminek adtak egy kis angol hátteret várkastéllyal, harci páncéllal, angol busszal, telefonfülkével, Csipkerózsikával (ez picit kiütött a nagy összképből), Artúr kerekasztalával és rengeteg rózsával. 

A sűrű napot megkoronázta a magyar-horvát vízilabda meccs, aminek az első félidejét a kicsik is végig drukkolták. Már csak azért is, mert a papát lehetett látni a lelátón és ez önmagában óriási élmény volt nekik. Félidőben felmentünk, mese és alvás. Nem tudom, hogy holnap reggel lesz-e még időnk elbúcsúzni, mert legkésőbb nyolckor el kell induljunk itthonról. Nem lesz könnyű. 

Min dig ez van. Aztán majd jön a futás, meg a sikítás 😄

Július 19. szombat

 A reggel jól indul, Leia nővér érkezik gyógyszerosztásra, aztán egy kis mese és én megszököm palacsintát sütni. Rossz ötlet volt. Időközben megjelenik apa és leánykája. Utóbbi megsértődik, hogy nem a papa csinálja a palacsintát, az apja meg beledumál, mintha most sütnék életemben először palacsintát. Sikeresen beletojnak a reggelembe, de keep smiling, nem mutatjuk, hogy a nagyi szíve vérzik. Menyem edzésre megy, mi a gyerekekkel a városba cipőt próbálni. Levinek fekete cipő kell, a fiam látott is megfelelőt, de fel akarja próbáltatni vele, mielőtt megrendeli a neten sokkal olcsóbban. Délután úszó edzés lesz, megint pancsolni fogunk mi is, minő rettenet 😄Egyébként tényleg az, mert én ettől úgy elfáradok, mintha követ törtem volna egy bányában. Délután a gyerekek buliba mennek, áldassék a szülinapozósok szentje. Nagypapa meg egy bélyegggyűjtőnek megy értékelni a gyűjteményét. Egy ovistárs papája a gyűjtő, aranyos pofa, mi is ismerjük, bár eddig nem tudtuk róla, hogy a sötét oldal magába szippantotta ezen a párás helyen. 

A délelőtt némi ámokfutással telik. Levinek kell fekete cipőt próbálni. Az ötlet nem dobja fel, visítva tiltakozik az indulás ellen. Leia a családi négykerekűt akarja, miközben látja, hogy a mama azzal ment el. Nekem őszül a hajfestékem ebben a hangzavarban, a fiamnak meg szerintem novemberben nem a negyvenedik, hanem az ötvenedik születésnapja lesz. Aztán elindulunk és mindenki boldogan nézelődik a buszon. Letudjuk a cipőt, elmerülünk egy hatalmas bevásárlóközpont alagsorában, ahol megszámlálhatatlan költekezési hely vár. A gyerekek megint szusit akarnak, most a nagypapa is csatlakozik, én csak békére vágyom. Egy kávézóban iszunk egy csodás flat-white-ot, a gyerekek nyakig csokisak lesznek, aztán lassan végre hazafelé vesszük az irányt. Otthon ebéd, aztán pihengetés - már csak azért is, mert a két gyerek átmegy a szomszédba játszani. Nem volt visításmentes idáig eljutni, mert Levi rendszeresen visz át játékokat, amiket aztán elfelejt hazahozni és akkor itthon áll a balhé, mert pont azokat keresi ő vagy a húga. Most nem engedik átvinni az újabb játékokat, erre visítás a válasz, de egy idő után konszenzus születik. Végre csend! 

Ekkor azonban új ötlet születik, most a szülők részéről. Mennyi hely van a csomagban, mert ők küldenének haza ezt-azt? Nem ám ruhákat vagy ilyesmit, felesleges is lenne, hanem ételeket, ami szerintem szintén felesleges, mert azért otthon is elég sok mindent meg tudok venni, amihez a két gyerek hozzá van szokva. És szerintem nem lenne baj, ha hozzászoknának más ízekhez is. De apuci hajthatatlan, már annak is örülök, hogy 5 kiló jázmin rizsről le tudom beszélni. Így aztán lőttek a tervemnek, hogy hazafelé kevesebb csomaggal utazunk, visszük az éléskamrát. Amikor voltak már nálunk, szívesen ettek olyasmit (itt elsősorban snack-ekről van ám szó), amit ott vettünk, de jaj, most egy hónapig ott lesznek. Szerintem ennyi idő alatt még könnyebben megszoknák, de apuci hajthatatlan. Kicsit elröhögcsélünk rajta, hogy Leia lelkesen visz át az összekészített csomagból a szomszéd gyerekeknek. Ha ilyen ütemben folytatja, a gondjaim megoldódnak. 

Nemsokára indulunk az úszóedzésre, most egy kicsit a pokolba kívánom a vizes holmikat, mert a csomagjaink már kezdenek összeállni, ezekre majd figyelni kell holnap, a szárítón ne felejtsem. 

Oh, mit képzeltem, holnapra még programok vannak. A bőrönd nagyjából bepakolva, hagytam helyet a csomagoknak is, a még kint levő lábbeliknek, a még száradó cuccoknak és persze annak a ruhának, amit holnap még jól összeizzadunk. Hétfőn 8-kor startolunk, ami már csak azért is érdekes lesz, mert a gyerekek tuti kiakadnak, hogy miért nem jöhetnek a reptérre. Check in megvolt, most egy - elvileg - nyugis este, aztán az utolsó napon még egy kirándulás a dino-parkba (természetesen a kínai és a rajzórák után). Nem lesz egyszerű! Fejünk felett - nagyon alacsonyan - éppen a nemzeti napra gyakorlatozik a légierő. Ezek egyre többen és egyre alacsonyabban jönnek. Az utcában éppen sétáltatják a környékbeli négylábúakat. Nem boldogok. 

Július 17-18. csütörtök-péntek

 A nap, amikor tényleg nem sok minden történt. Gyerekek az oviban, én kókadozok, mert az elmúlt hétnyi futkosós kórság alaposan mélyre vitte az energiaszintemet.  Apa meg hirtelen indokolatlan késztetést érez, hogy most álljon neki a két férfiember által kiagyalt munkának. Történt ugyanis, hogy három éve, amikor elkészült a ház felújítása, az eredetileg rozsdamentes anyagból készült korlátelemeket lefestették matt szürkére. Újonnan pofásan festett, de egy idő után felhólyagosodott és foltokban kezdett leperegni. Na, a fiúk azt találták ki, hogy ezt bizony le kell vakarni. Vettek is hozzá keskeny kis spatulát, aztán a gondolat kicsit elhalt, ahogy az ember kiteszi a lábát a durva melegbe, mert olyankor kis túlzással még az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a fizikai munkától. Na, apa tegnap váratlanul rákívánkozott a munkára. Csinálta is délelőtt tíztől délután négyig megállás nélkül. El is készült a teljes munka kb. ötödével. A levakart festéktől egy idő után úgy festett, mint egy bádogember és elég kérdéses volt, hogy a műfűről hogy a fenébe fogjuk felszedni a sok apró lemezkét. Én közben annyira voltam képes, hogy megcsináljam a marhapörit, kicsit felturbózva, mert volt benne répa, krumpli és apró kis gomba is. Az eredmény tökéletes lett, mert nyugodtan dolgozhattam, Pinky sem állt lesben mellettem, hogy mit segíthet. 

Közben megjött a fiunk, hazahoztuk a kicsiket, akik a papával közösen feltették a közelgő ünnepre való tekintettel a nemzeti zászlókat; és innentől az este viszonylag nyugodtan telt. Jó nézni, ahogy a fiam és a menyem jó étvággyal tüntetik el a főztömet. Viccesen megjegyeztem, hogy otthon ezt savanyú uborkával vagy más savanyúsággal szoktuk enni, gondolván, hogy itt bizony ilyesmit úgysem lehet kapni, erre Sharon előkotort a hűtő mélyéről egy üveg uborkát. Német csemege uborka volt, de ropogós, finom, egészen meglepett vele. Végre felvágtuk a csokitortát, ami tulajdonképpen a bécsi Sacher torta pontos mása volt és azt kell mondjam, nagyon finom volt még így is, hogy hétfőn vettük. Utána - szó szerint - eldurrantottunk egy pezsgőt, még egyszer felköszöntve a ballagót, aztán lassan alusni tért a csapat. Estére megint közfelkiáltással nagymama nyerte a mesélést, de a bestiák annyi mindent kérdezgettek közben, hogy így is majdnem tíz óra lett, mire csendben szuszogtak.

Ma reggel itthon maradt a gyerek, a mi gyerekünk. Tervek ezerrel, hogy aztán megint minden másképp legyen. A két pasi most éppen a feljárati lépcső korlátját vakarássza, pedig a Kínai Park látogatásáról volt szó, de ez már a következő látogatásra marad. Ebéd után megint medence és pancsolás, hacsak az időjárás-felelős közbe nem szól és nem éppen akkor szakad le az ég. 

Olvasom, hogy a vízes vb-n a magyar versenyzők (meg még nyilván sokan) panaszkodnak a hőség és a meleg tengervíz miatt. Nos, szerintem senkit nem érhetett meglepetésként, hiszen itt egész évben erre lehet számítani. A minap én is írtam, hogy Sentosán konkrétan pisimeleg a víz, most megtudtam, harminc fok felett van kicsivel. Hát, ezt előre lehetett tudni. Nem tudom, hogy a Marina öbölben jobb-e a vízminőség, vagy picit hűvösebb-e, de az is egy opció lehetett volna az úszásra. Az biztos, hogy amikor a Balck Penny teraszáról bambultam a vizet, jókora halak tátogtak az éltető levegőért ott is. A vízminőség meg? Ilyen meleg vízben azért kicsit bonyolultabb a kívánatos értéket elérni, ezért a várost hibáztatni dőreség, a szervezésnél kell ilyesmire gondolni és legfeljebb nem ide szervezni az eseményt. 

Amúgy már napok óta akartam írni erről, most talán összejön: a szingapúriak se nem szebbek, se nem okosabbak, még csak nem is elegánsabbak, mint mi, egész egyszerűen csak szerencsésebb csillagzat alatt születtek, mások a lehetőségeik. Az eleganciáról annyit, hogy a turkálós szettjeim és a temus mezítlábas cípőm itt már kifejezetten jólöltözöttnek számít. Vannak csodás üzleteik, de nyilván a köz nem ott vásárol, hanem az olcsó kínai és indiai üzletekben. Ami érthetetlen, hogy rengetegen járnak mindenféle hernyótalpas zárt edzőcipőben, ami néha egészen nevetségesen fest az amúgy 40 kilós gyereklány testeken. Egy viszont tagadhatatlan... amíg én egy reggeli óvodai kör után úgy festek, mint a lefőtt kávé, addig nekik még véletlenül sem jelenik meg a halántékukon izzadtságcsepp. Az európai férfiak inge bizony izzadtságtól nedves, ahogy a jéghideg metrón utaznak a munkahelyük felé, a helyiek meg mintha külön hűtőjük lenne, fel sem veszik ezt a baromi páratartalmat. Amíg én egy egyszerű bizsut sem bírok elviselni magamon, ők sminkelnek, ékszereket hordanak és persze mindenkinek ott a kezében az átokverte mobiltelefon, amit még menetközben is képesek lesni. Néha beleles az ember a mellette ülő felnőttébe és mit lát, valami agyatlan manga rajzfilm vagy tizenéves korban népszerű verekedős játék megy rajta, komolyan, mint a fiaim tízéves korukban, csak ők a számítógép előtt a Doommal vagy más hasonló rettenettel. A többiek meg csak pörgetnek megállás nélkül reels videókat. Roppant gyerekes. És ha már gyerekek... most nem Leviéket veszem alapul, ahol azért némi európai mércével is találkoznak, magánoviba járnak és már előre tanulnak az iskolára, összességében elég figyelmetlen és udvariatlan társaság. Ha látod a japánok már-már túlzó udvariasságát, azt hinnéd, Ázsiában ilyenek a gyerekek és a felnőttek is. Hát, nem. Simán átgyalagolnak rajtad, ha nem húzódsz félre, mert ugye a telefonról fel nem emelné a szemét. Hangosak is és ebben sajnos az én unokáim se jobbak. Más kérdés, hogy ez láthatóan csak nekem probléma, itt egy étteremben senkinek a szeme se rebben olyasmitől, amitől én otthon simán kiraknám az egész családot. Komolyabb rendre utasítást se látsz és ez bizony egy feszültségpont otthon is, mert ha Tibinél elszakad a cérna, Sharon bősz anyatigrisként kel védelmére a porontyainak, akik egyébként baromira nem érdemlik meg ezt a védelmet abban a pillanatban, sőt... Szóval, nehéz ezt kívülről nézni és nem beleszólni, nyilván ebben is van némi kulturális különbség, nem muszáj azonnal a liberalizmus kárára felróni. 

Az azért érdekes volt, hogy a minap történt incidensről, amikor Levivel bezárkóztam a fürdőszobába, a menyemmel nem beszéltünk és igazából a fiam se akarta tudni, mi volt. De ebben meg én nem ismertem pardont és igenis elmeséltem, hogy ez is egy megoldás lehet, hogy nem a gyereket zárom be, hanem kettőnket és akkor nem ellenségekként keveredünk elő, hanem sorstársakként. 

A menyemet amúgy nem sokat látom a gyerekek körül, de egy valamiben kőkemény és ez a tanulás, ez máris látszik. Levinek rendszeresen vannak apróbb házifeladatai, szavak leírása diktálás után, hol angolul, hol kínaiul, néha egy-egy kerek mondat. Ezeket rendszeresen számonkéri és soha nem engedi anélkül az oviba a srácot, hogy az adott néhány szó ne lenne benne a gyakorló füzetben. A helyesírást máris gyakorolják, meg amiket angol-amerikai filmekből ismerünk, hogy egy szót hangosan betűzni kell. És még nincs hatéves. A minap a társasjátéknál összefüggően olvasta fel a kártyákra írt utasításokat. Más kérdés, hogy némelyiket nemcsak ő, de mi, sőt az apja se értette. Ezeken lazán túlléptünk. 

Na, a fiúk lassan végeznek a vakarós munkával. Kicsit kárörvendve állapítom meg, hogy a tízre ígérkezett villanyszerelő még a kanyarban sincs, pedig már lassan fél tizenkettő. Tisztára, mint otthon.

Elugrottunk kocsival a nagyobbik Cold Storageba. Nyolc perc alatt kell végezni, hogy ingyen parkolj, ehhez képest a sült kacsamellett kiszolgáló pasi nem volt hajlandó tudomást venni rólunk, akik ott sorba álltunk többen is. Ő csak pakolta a nyers csirkéket a nyársakra. A helyi nők már többször szóltak neki, de szerintem ettől csak még jobban lelassult. Na, végre én is megkaptam, ami kellett, de sajnos bő egy perccel átléptük a határt, úgyhogy onnantól már irreálisan sokat kérnek egy percért. Mindegy is, hajtunk kifelé a mélygarázsból, zebra... és a zebránál egy gyönyörű színes kakas áll, majd amikor látja, hogy megállunk, méltóságteljesen átsétál a zebrán. Behaltam. Itt senki nem tart állatokat, de azért a botanikus kertben meg kint a szabadban elő-előfordul néhány kakas vagy éppen csinos tyúkocska. Nálunk is hallani a kukorékolást időnként. Az uszodában, ahova a gyerekekkel járunk, szintén ott csipeget egy mindig a medence végénél. De hogy ilyen szabályosan használja egyikük a zebrát, az teljesen ledöbbentett. 

Kisfiam készíti a salátát - gondolom, ebben közrejátszik az is, hogy a minap megjegyeztük, hogy kevés zöldséget esznek natúran, mindent csak az ételeikben. De egyébként tényleg. A két gyereknek ismeretlen fogalom egy szendvics paradicsommal vagy paprikával, fintorognak is, ha valami ilyesmit kínálunk nekik. A szendvicset rágcsálják magában és nem hiszik el, hogy a friss zöldségtől csak még jobb lenne. 

A délután megint a d'Leedon-ban töltjük a medencéknél. Isteni jakuzzi kényeztet(ne), de olyan forrón tűz a nap, hogy visszamenekülünk az addigra már árnyékos nagy medencébe. Amikor már teljesen szétáztunk, irány haza és a gyerekekért. Levi teniszórája a tűző napon, csodálom, hogy bírják a kicsik, mert nevetve rohangálnak és hajtják végre az edző utasításait. Én az árnyékban halódom. Pinky csinálta a vacsorát, mindenféle helyi fogások, a hallevest kihagytam, mert túlságosan erősen kötődöm a halászlénkhez, ez pedig még nyomokban sem hasonlít hozzá. Altatásra megint megnyerem a törpéket, Jamie mesét kérnek és kapnak is. Úgy tűnik ez a legjobb altató 😄

Július 16. szerda

 Tegnap este volt némi csetepaté. Senki nem tudja, hogyan kezdődött, mert az oviból még jó hangulatban értünk haza. Sharon és Levi között borult a domino és unokámnak meglehetősen elgurult a bogyója. Egy idő után meguntam, hogy nem szólhatok bele, a fiam sincs itthon, fogtam a gyereket és bevittem a fürdőszobába, amit magunkra is zártam. A visítás nem állt le, de nekem időm és - éppen - türelmem is volt a bulihoz. A bent töltött idő alatt kaptam hideget-meleget a sráctól, például ki is küldött volna, de lehet, hogy egészen hazáig, a nagy virnyákolás közben ezt nem igazán értettem, de csak ültem a kisszéken és magamat is meglepve nyugodtan mondtam neki, hogy innen csak ketten megyünk ki. Ő, ha megnyugodott és én vele együtt. Láss csodát, nem ment könnyen a kitartás, szerencsére az egyik fülemre éppen úgyis süket vagyok, de egy idő után belefáradt a visításba. Nem barátokként mentünk ki, de nem is ellenségekként. Mert tudnak ám nagyon kemények is lenni. Kivételesen Leia sem szolidarított üvöltő testvérével, pedig ez igen rossz szokása, bár, rendre ő kavarja a kakit, amiből az üvöltés indul. 

Menyem meg se merte kérdezni, mi történt odabent, mert időnként nyilván fura hangok hallatszódtak ki, például én is visítottam egyet, amikor már reménytelennek láttam a dolgot (szerencsére bejött, a gyerek is elcsodálkozott rajta), de látta, hogy a fia lehiggadt, nincs agyoncsapva, nem is akarta feltépni a még friss sebet. A két gyerek vacsorája innentől nyugalomban zajlott, a végén Levi egy lendkerekes kisautóval játszott, ami érdekes módon a zsebkendős doboznál mindig megtorpant, az ivós üvegénél viszont felrepült a levegőbe és csinált egy szaltót. Elvégeztem neki/vele egy kísérletet, mi történik, ha felállítom a zsebkendős dobozt és láss csodát, az autó szaltózott. A hangulat itt már alakulni kezdett, de aztán megint leszálló ágba került, akkor azt javasoltam, vegyük elő a tavalyi nagy kedvenc Szuper Marios társasjátékot, amiben állandóan rommá vert. Az este hátralevő részében ezzel játszottunk, majd amikor a mamájuk le akarta őket fektetni, engem követeltek. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy a mi ágyunkban meséljek először, de nagypapa kihasználta az alkalmat és azonnal levetített nekik két kis rövid magyar mesét (angolul, amiért a fiam nyilván megnyúzná a nagypapát, úgyhogy nem meséljük el neki), utána visszamentünk a szobájukba és a lámpa lecsavarása mellett Jamie-s történeteket meséltem. Levi majdnem elsírta magát, amikor Jamie lába megsérült, de gyorsan megvigasztaltam, hogy a doktorbácsi szerint már nem fáj neki. Leia hamar elaludt, Levi még bírta volna, de hát minden mesének vége van egyszer és tudomásul is vette. Kapott egy puszit, még lerúgta a kis takaróját (én mániákusan takargatom őket, mert egy jégveremben alszanak), aztán kijöhettem, a hátralevő időre már csönd volt. 

Az óvodával azért megvicceltek, mert nanáhogy, hol jut eszébe a gyereknek, hogy ma szerda van és szerdán vinni kell egy angol nyelvű gyerekkönyvet? Már az öltözőben. Tehát nagymama séta haza, könyv felkap és séta vissza. Kb úgy hiányzott ez a plusz kör, mint üveges tótnak a hanyattesés. Pihegtem vagy egy órát, mire képesnek éreztem magam, hogy elinduljunk otthonról. Apa itt is szakmázik, minden évben felkeressük a Fullerton szálló aljában levő philatélia boltot, hogy néhány újdonságot beszerezzünk. Jó napunk van, mire odaérünk, pedig még csak fél tizenkettő, az eladó diszkréten bezárta a boltot és a hűvösben pálcikázza az ebédjét. Nyitás majd egy óra múlva. Na, addig mégis mi a fenét csináljunk itt a közleben, amihez nem kell a tűző napon lődörögni. Első körben üldögéltünk egy kicsit a szálló aranyhalas medencéje partján, aztán én úgy döntöttem, elmegyek és megkeresem a kétbetűst, ami itt persze Restroom. És akkor olyan történt velem, ami még soha, videóra vettem egy nyilvános női wc-ben tett körutazásomat. Ennyi márvány, arany és tükör egy mellékhelyiségben, egészen elképesztő volt. Mivel az idő még fiatalka volt, nekivágtunk a folyóparti sétának, erősen eltökélve, hogy ma a Black Penny sörözőben iszunk valamit. Már sokszor fotóztunk a jellegzetes angol sörözőt, de ma jó napja volt. Olyan szomjas voltam, hogy konkrétan porzott a szájpadlásom, úgyhogy ellentmondást nem tűrően tettem le a sejhajom az egyik asztalnál. Párom megadóan követett. Nem, hazudok. Nagyon is lelkes volt. Kért egy Quinesst és egy világost az asszonynak, a jólelkű alkalmazott meg megfűzte, hogy az asszony igyon inkább cidert, milyen jó lesz neki. Még a márka is ugyanaz volt, mint itthon. Akkor legyen úgy. Hát, nagy csalódás volt, ráadásul rögtön félliteres mennyiségben, igaz, jéghidegen. Az ám, de a Strongbow cider itthon édes, ez meg olyan savanyú volt, hogy még a fenekem is ijedten rezzent össze az első pár korty után. Meg lehetett inni, nem azzal volt a baj, csak nem azt vártam, amit kaptam, ráadásul, hiába ittam, valahogy csak egyre szomjasabbnak éreztem magam. Pedig a minap a közelben elfogyasztott Tiger sörrel nem jártam így. Na, mindegy is... a cider lassan fogyott, apa türelmetlen volt, kifizette a számlát és visszament a bélyegshopba, hogy én kortyolgassam csak nyugodtan, majd jön. Ezzel egyet tudtam érteni, mert mindig veszett sok időt kell szteppelni mellette, mire az udvarias és lassú kezű alkalmazottal a dolgok végére járnak. De egy idő után már csak elfogyott az itóka, hát fogtam magam és felálltam, elmentem utána. Az időközben mellettünk letelepedő amerikai család nézett is értelmesen utánam, hogy innen csak így fizetés nélkül meglehet pattanni?  

Őszintén szólva nem sok kedvem volt még bolyongani a forró városban, úgyhogy a legközelebbi buszra akartunk felszállni. Ehelyett csak mentünk és mentünk, és amikor végre ott voltunk a kérdéses megállóban, ahol jól láthatóan épp előttünk ment el a nekünk jó busz, besétáltunk a metróba, hogy akkor azzal megyünk. Basszus, ezek kilométereket tudnak gyalogoltatni a föld alatt, ráadásul ez a rész egy átszállós vonal. Szerintem a következő busz is már régen otthon volt, mire mi végre kikeveredtünk a föld alól. Hazafelé vettünk tejet és fagyit. Utóbbit úgy ettem otthon, mint aki az életéért eszi. De végre lehűltem belülről is, most aztán zuhany. Amúgy a napot azzal kezdtem, hogy megnéztem a kiszáradás tüneteit és az enyhe változatnak elég jól hozom pár tünetét, például ezt az állandó szájszárazságot is, meg azt, hogy kb egy lepkefinggal érzem magam egy súlycsoportban. Úgyhogy inni kell, de ez azért nem olyan egyszerű. Nekem. Aki otthon is úgy erőszalkolja meg magát. Másrészt a víz, amit cipelgetek magammal, valahogy olyan ízetlen, hogy tényleg csak akkor kapok rá a kulacsra, ha már szédelgek. 

Ma még el kell hozni a srácokat az oviból, aztán pattanunk itthonról, megyünk a gyerek munkahelyére és onnan együtt a vízilabda meccsre, hogy talpig temus magyar mezben drukkoljunk a fiúkért. Hoztam mindenkinek, még a gyerekeknek is, bár ők nem tarthatnak velünk. Szorítsatok Ti is, mi a helyszínen mindent megteszünk a győzelemért. ... Nem sikerült! Kár azért a negyedik negyedért 😓, de azért mindannyian rekedtre kiabáltuk magunkat.

Július 15. kedd

 A mai nap Róla szólt. A kisebbik fiamról, aki mögött két kemény év állt, amikor munka és család mellett elvégezte egy idegen ország, idegen - és igen magasan jegyzett - egyetemének mesterkurzusát. Igazából tavaly végzett, de már az ünnepségek után, úgyhogy az idei csapatba kerültek. Nagy felhajtás övezte a diolomaosztót. Már eleve, itt a talárokat és kalapokat megveszik a diákok. Meg a fotóst. De ez most mindegy is. Kísérőként kicsit bajban voltunk, mit is illik felvenni a nagy eseményre, de itt - ahogy otthon is az első diploma átvételekor - nem volt szigorú dress code a hozzátartozóknak. Ne sortban, kb ennyi az elvárás a férfiaknál. 

Reggel menyem rendezte a kicsiket, mi addig felöltöztünk, az ünnepelt pedig korán elment. Indulás után még eszünkbe jutott, hogy egy virágcsokorral is megnehezítjük a fiatalember életét, aki ilyet talán utoljára a ballagásán kapott. Apa próbálkozott először. A virágos persze zárva, de sebaj, mert ott a nagy Cold Storage, ott is árulnak kész csokrokat. Ezek után érkezett egy csokor krizantémmal, mert ha már napraforgót nem kapott, akkor szerinte ez hasonlított hozzá a legjobban. Csokor a csomagtartóba, én kiszállok, futok befelé, menyem rója a köröket az épületegyüttes körül. Nincs nagy választék, csak liliom meg rózsa, az utóbbi mellett döntök, abból is a nagyobb csokor mellett, ugrás a kocsiba. A NUS kulturális centrumban már javában gyülekezik a tömeg, de találunk még parkolóhelyet. Fiunk már izgatottan vár a bejáratnál. Gyors fotó az egyetem 120. évét, az ország 60. évét és a végzett diákokat egyaránt ünneplő zászlók előtt, aztán már megyünk is mindannyian elfoglalni a helyünket. Itt nem lehet számolatlan rokonsággal ünnepeltetni magad, szigorúan két jegyet kap mindenki, aztán némi szerencsével lehet még további jegyekhez jutni, így sikerült Sharonnak is velünk tartania. A virágot persze le kell adni, de gondoltak erre, vizes tartályok, sorszámozott kártyák várják a csokrokat a hűtött helyiségben. Az ünnepség után, mint nálunk a télikabát a színházban, műsor után átvehető. 

Remek helyünk van, pont középen. Ugyan az emeleten, de legalább jól rálátunk az eseményekre. Lassan elcsendesedik a nézőtér, ahogy az iskola igazgatója lelkesen üdvözli a graduálókat és szüleiket, barátaikat. A további előadókról, titulusaikról nem sokat tudok elmondani, az biztos, az első maga is az egyetem volt diákja, most professzora és nem akar kifogyni a régi és új emlékekből egyaránt. De csak eljutunk a diplomák kiosztásáig is. Nem tudom, mire számatottam, de ennyi diákra, biztosan nem. Név szerint szólítják őket, mindenki kap lehetőséget egy igazi emlék-fotó elkészítésére is, és csak jönnek végeérhetetlen sorokban. Mi csak nyújtogatjuk a nyakunkat, kicsi fiunk mikor kerül sorra. Elég sokáig kell várni, de egyszercsak megjelenik ő is a lépcső aljában, még kedvesen igazítanak a ruhája redőin, ahogy szinte mindenkinek és már lépdel is fel a dicsőséget jelentő deszkákra. Tibor Zoltán Pados - tisztán és érthetően olvassák fel a nevét, ahogy egyébként minden diáknak, legyen amerikai, kínai, indiai vagy éppenséggel arab. Volt egy arab fiú, akinek a hosszú nevénél óhatatlanul is egy arab herceg képe sejlett fel előttem, talán az is volt, olyan elegánsan vonult végig a tanári kar előtt és vette át a diplomáját. És jött a hórihorgas kisfiam, kisgyerekkorától megszokott pírral az arcán, hogy átvegye azt a papírt, ami mindenféle értelemben sokba került neki. A tandíj sem volt piti, de az a rengeteg idő, amit a munka és gyereknevelés mellett belefektetett, na, az volt a kemény. A nehéz napok után éjszakákba nyúlóan hajnalig tanulni, vizsgákra készülni... valahányszor találkoztunk, vagy csak beszéltünk a messengeren, aggódva néztem a mély árkokat a szeme alatt. Amióta visszatért a hétköznapi életébe, szerencsére visszatért a korábbi jó formája is.

Az utolsó diákot viccesen nagy ováció kísérte, mert a hosszúra nyúlt ünnepség végén jó volt már végre csak a magunk ünnepeltjével foglalkozni. Még eldurrantak a tűzijátékot imitáli aranyszálak petárdái, lehullottak a lufik százai a mennyezetről, önfeledt játékosságot hozva magukkal. Még fotózások az aulában, az osztályok és a szülők, barátok pózolnak az évfolyamot hirdető feliratok előtt, aztán szép lassan mindenki hazafelé indul. 

Mi nem (ahogy nyilván még nagyon sokan nem), hanem Sharon ajándékaként a Marina Bay Sand tetőteraszán levő Spago étterembe. Ez az 57. emeleten található és páratlan a panorámája, mégha kelt is némi irigységet a néhány méterre fürdőzők látványa. Ez csak nagyon keveseknek a kiváltsága, azoknak, akik eltöltenek a szállodában egy ejszakát. A legeldugodtabb szoba is 700 dollárnál indul, a jobbak persze ezerbe vagy még többe is kerülnek éjszakánként, de nyilván egy életre szóló élmény. Amikor Tibi 2016-ban megérkezett, a barátaik egy ilyen lehetőséggel lepték meg őket, az akkor készült fotókról jól látszik, milyen érzés az, ha a medencében állsz és szinte lecsurogsz a végtelen mélységbe. Na, de az ebéd...

Voltak választható ételsorok és lehetett csak önálló fogásokat is választani. Mi az ételsoroknál ragadtunk le, mindannyian onnan választottunk. Én például a következőket.

Előtétel: Burrata with Tomatoes and grilled Courgettes (Herb Vinaigrette, Pine Nuts, Serrano Ham, Rocket,Old balsamic) - ehhez sok hozzátennivaló nincs, lásd a fotót.

Főétel: Miso Broiled Ora King Salmon (japanese pickles, Hijiki seawed rice, Ikura) - egy növény levelén tálalják, a rizs nagyon finoman fűszerezett, apró és színes zöldségek szegélyezik, tetején hasal a lazacszelet, gazdagon megszórva fűszerekkel. A másik oldalon pedig nem is olyan apró vörös színű gömböcskék. Kaviár persze, de ekkorát szerintem még nem láttam. A falatnyi ételre pakolva pár szemet, királyi érzés, ahogy a gömbök szétpattannak, szinte felrobbannak a szádban. Tökéletes!

Dessert: kihagytam a Panna cottát, ami talán kár volt, mert nem úgy készült, mint mifelénk, hogy nagy ízetlen pannacotta, rajta kevéske édes szirup, hanem rengeteg barackkal és csak jelképes pannacottával. Mindegy, a kávé, amit választottam helyette egy ízorgia volt. Eleve egy nagyon finom, krémes kávé, mellette kistányéron valami fura, de mutatós... kávészemeken egy barna lapocska, rajta marchmelon és apró csokigömbök. Ez a karamell-lapocskát a kávéba kell mártogatni, utána elolvad a szádban, fantasztikus. 

Fehérbort ittunk hozzá, miközben az alattunk nyüzsgésének zajától megfosztott várost néztük. Megint egy olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, amit az ember egy életre elraktároz magában. Gondolom, Sharontól tudták, milyen alkalomból foglaltuk az asztalt, így a végén egy kis falatnyi meglepetés csokitorta is érkezik, Congratulation felirattal és egy kis boríték az alkalmazottak jókívánságaival. Én kis naíva azt hittem, valamiféle voucher lapul a borítékban, de azért így is kedves gesztus volt. 

Hazatérve senkinek nincs ereje semmihez, nézegettjük a jobban vagy kevésbé jól sikerült fotókat, aztán fiacskánk indul vissza a Marina Bay Sandhoz, mert ott lesz a vacsora az osztállyal. Meglepne, ha tudna enni. Mi lassan elporoszkálunk a gyerekekért, lassan pedig vége lesz a napnak, ami megint úgy telt el, mint egy pillanat. 

Július 14. hétfő

 A reggel balhéval indult és mostanra lemállott rólam a mindent elnéző nagymama álarca és kifejezetten rossz néven vettem az unokáim viselkedését. Sok mindent nem tehettem, így fogtam a kiskocsit és a motyójukat elvittem az ovihoz, de bemenni nem voltam hajlandó velük és délután sem terveztem értük menni. Ez végül így is alakult, pedig addigra talán már múlt belőlem a dac. Fiús anya lévén a fiú unokámat védem körmömszakadtáig, de ma vele is- hogy pestiesen mondjam - tele volt a hócipőm. Leia egy külön fejezet. Nekem eddig fogalmam sem volt róla, hogy egy lánnyal ilyen nehéz lehet. És még csak négy éves. Éppen ezért tele volt az a hócipő a kisfiammal is, aki minden hisztire tud egy mentséget és el nem ismerné, hogy hagyták ezt a két kis manipulatív vakarcsot a fejükre nőni. Rossz ezt látni és még rosszabb, hogy nem tehetek ellene. De mögöttük már becsukódott az ovi kapuja, hagyjuk is...

Délelőtt terveztünk indulni, de csúsztunk, mint majom a jégen és legalább fél 11 volt, mire nekivágtunk, hogy Sentosára menjünk. Mire kiértünk A Vivo Expresszhez, az egysínű kisvonathoz, már erősen beborult, nem sok jóra számatottunk. A 2025-ös World Aquatics Championship Singapore egyik helyszíne is kint van Sentosán. Erre nem számítottunk, hogy a kisvasútról leszállva egy elkerített strandszakaszt találunk. De szerencsére a tavalyi strand még üres volt, ott viszont büszkén lengett a piros zászló, ami azt jelzi, hogy tilos a fürdés. Tébláboltunk, próbáltuk kitalálni, mi legyen a megoldás, hogy a mai nap ne fulladjon teljes kudarcba, végül a közeli spanyol étterem felé vettük az irányt. Tavaly voltunk ott fiunk születésnapján és remek napot töltöttünk el, finom falatokkal és az étterem medencéjében csobbanással. Nem fogjátok kitalálni, zárva volt. Igaz, 12-re ígérték a nyitást, de addig nem sok ötletünk volt, hogy ezen a szakaszon mivel üssük el az időt. Szerencsére időközben bevonták a piros zászlót, úgyhogy azonnal nekivetkőztünk és irány a pisimeleg tengervíz. Lebegtünk, úszkáltunk jó félórát, aztán kicsit leszáradtunk, elballagtunk zuhanyozni, átöltözni. Szívesen maradtunk volna még, de az idő sem volt igazán jó, az eső is csepergett alig érezhetően, ráadásul pedig oda kellett tenni a gulyáslevest, amit mára rendelt a család. Hazafelé a nagy napra vettünk tortát és pezsgőt, aztán birtokba vettem a külső konyhát. 

Az eredmény remek lett. Az elmúlt napok kínlódásai ellenére képes lettem volna a fél fazék gulyást kikanalazni, de persze mértéktartásban is jó vagyok, ha arra gondolok, holnap (vagy inkább holnapután) hogy fog örülni a gyerek a kevéske maradéknak. Az unokák persze nem ették (az igazsághoz tartozik, Levi megkóstolta és nem köpte ki) , ők a szusi vacsorának örültek rettenetesen, amit az apjuk hozott nekik. Én nem cseréltem volna el egy tányérnyi gulyással, az biztos. 

Egy kis esti játék, szülők lefektetési besült próbálkozása, de végre csend borult a házra. Kisfiammal még befejeztük a minap a tenisz miatt megszakított Paddington Peruban c. filmet. Kifejezetten aranyos kis film. Aztán mindannyian elbújtunk a szobáinkban. Holnap lesz a diplomaosztó ünnepség, szépnek és kipihentnek kell(ene) lennie mindenkinek! 😉