Nem is volt olyan nehéz az iskolatáska

 Feldobta a Face, hogy nyolc évvel ezelőtt egy fekete-fehér osztálykirándulásos fotóval emlékeztem meg a 40. érettségi találkozónkról. 1974-et írtak a fotón, az első sorban ülök vidáman, mit sem sejtve a rám váró középiskolás évekről. Barátságokról és hogy mennyi mindent tömtek a buksimba, abból mi mindennek vettem hasznát és mi volt, ami szép lassan kikopott, azt számba sem veszem. A napokban - megint csak a Facen - annak örültem vigyorogva, hogy az általam utált szöveges példák egyikét két ismeretlenes egyenletbe tudtam még foglalni, aztán még meg is oldottam és az eredmény is jó lett. Bőszen reménykedtem, hogy akkor még nem kell teljesen leírnom magam, még ha mostanában nehezebben is jutnak eszembe nevek vagy más, keresztrejtvényekbe, kvízműsorokba illő tudnivalók. 

Na, de nem is ide akartam kilyukadni, hanem ... Nyolc évvel ezelőtt csináltam egy kis videót, vagy inkább amolyan diavetítést a diák- és az azt követő évekről, és még a The Connels '74-75 c. számát is alá tudtam pakolni (érdekes lenne kipróbálni, ma is sikerülne-e még). Ma elküldtem az osztályunk Messenger csoportjába, mert egyiküknek eszébe jutott, hogy volt valami ilyesmi, amit a rendezvény helyszínén nem sikerült élvezhetően levetíteni, de talán laptopon, telefonon most sikeresebbek leszünk, és nemcsak nekem lett párás a szemem, mire a végére értünk. Régen volt, tán igaz sem volt!

https://www.youtube.com/watch?v=i4Z4NAl15WQ&t=14s

Gatyába kéne rázni magunkat és egymást

 A barátnőmmel ez mindennapos sóhaj, ő a maga részéről már megint megmarkolta a saját haját és dolgozik az ügyön, én még tapicskolok az önsajnálatban és az akaratlagos vagy akaratlan tehetetlenségemben. Nem baj, majd alakul ez is, ahogy egy kabáttal, egy pulóverrel kevesebb lesz rajtunk, ha egy kicsit kiszellőzik a lakás és a fejem, jobb lesz, ez tudom. De most olyan zokni vagyok - és kicsit röhögök, mert a máskor nagyképűen erre rámutató párom is annak bizonyult ma reggel -, hogy olyan hirtelen indultunk el a nyaralóból hazafelé, hogy én egy szatyor kenyeret hagytam odalent, ő meg az egész táskáját, benne a szerelmetes laptopjával. Úgyhogy nem is tudom, mi lesz vele most két napig, amíg újra magához ölelheti. A mamát és a kutyát persze nem felejtettük ott, utóbbit nem is lehetne, mert ha megérzi a készülődést, akkor ő már nem tágít a kocsi mellől, mert bármilyen jó odalent lenni, azért csak maradjunk együtt, ne veszítsük egymást szem elől. Ezt mondjuk gyakorolhatná a sétáltatáskor is. 

Azért is indultunk ilyen korán, mert a nap nem akart előbújni, úgy meg azért elég hűvös odalent. Erre kihajtottunk a kapun, a nap rögtön ki is sütött és süt azóta is rendületlenül, úgyhogy az itthoni garázs előtt el is hangzott a kérdések kérdése, ne menjünk mégis vissza? Persze, ez vicc volt, mert két napig laboros köröket futunk mindannyian, én plusz a szemészeti kontrollt is letudom, aztán tényleg megyünk vissza a kocsit levizsgáztatni, ami a párom szerint ott a távolban a legjobb választás, mintha itt a környéken nem lehetett volna ezt könnyedén megoldani. És gondolom, ugyanannyiért, mert sok mindenben különböznek az árak, de az ilyen hatósági dolgok azért csak nem. Ráadásul úgy terveztük, hogy a vizsgáztatás után mienk az egész hét, jöhetnek barátok, aztán megnéztük az időjárás előrejelzést és a mostani hétvége máris kánikulainak tűnik a jövő hetihez képest, úgyhogy valószínűleg a vizsga után fordulunk is vissza. Ja kérem, így mulat a magyar nyugdíjas. Szóval, össze kellene már szednünk a szanaszét kóricáló agysejtjeinket, még ha meg is van az oka, amiért ilyen keszekuszák mostanában!

Ráadásul az ottani önkormányzat előtti teret már teljesen húsvéti díszbe öltöztették, tehát ebből egyenesen következik, hogy én is felöltöztettem a kopasz mogyoróbokrot. Mégiscsak jobb az enyhe szellőben lengedező tojásokat nézni a teraszról, mint a kopár ágakat. Remélem, a jövő heti esős hideg nem veri le őket. Tudom, nem szép dolog ennyire előreszaladni, hiszen hol van még Nagypéntek és Húsvéthétfő, de hát ha már a Karácsonyt is türelmetlenül előre hozzuk minden évben (mármint a dekorációt), akkor miért éppen a Húsvét lenne kivétel? Itthon is aranyágak lopják be a napfényt a lakásba és bizony, itt hintáznak az ágain a kis tojások is. Fő a jókedv, ha már éppen egy összegben vasalják be a gépjárműadót, így az ünnep előtt pár nappal. 

Jó nekünk...

 Igenis, én is tisztában vagyok vele, hogy jó nekünk ezzel a balatoni nyaralóval. Az érdem nem a mienk, hiszen megboldogult apósom vágott bele anno az építkezésbe. Én a magam részéről néha szemrehányok, mert hát csak egy kicsit kellett volna egyéb kedvteléseinek gátat szabni és akkor csak egy ikrünk lenne, nem kettő. Ez azért fontos, mert a közvetlen szomszéd itt él ugyan télen-nyáron, de  nagyívben tesz a nyaralóval - illetve neki lakással - és kerttel, utcaszakasszal kapcsolatos teendőkre. Egész évben használja például a kaput, de minden tavasszal mi szembesülünk vele, hogy már megint eltörték a zárat vagy csak lejjebb szállt a nehéz szerkezet és persze megoldjuk a dolgot. Vagy panaszkodik, hogy dugulás van valahol a csatornában, nyilván nem tegnap óta, de megvárt vele, hátha majd mi megoldjuk. Mintha nem lenne elég az az oroszrulett, ami a mi részünkkel vár ránk. Tavaly például a lakókocsi félig betört ajtaja fogadott, amiről nem a mókusok tehettek, de hát most hívjak rendőrt a szomszédra és gyanús "barátaira"? A harmadik szomszéd pedig csak névleg az, ha még az egyáltalán. Évek óta le se jön, hogy itt a közös kerttel is dolog lenne, az pont nem érdekli, mi dolgozhatunk mindenki helyett. Vagy három éve meghirdette eladásra, de nem lehet tudni, hogy a dolog mára hol tart, mert nem igazán tartja ránk tartozónak. Elég érdekes hozzáállás. Tavaly mi jöttünk rá, hogy valakik feltörték a lakását és beköltöztek. Szóltam, lejött, zárat cserélt, elment, mert a macerát a rendőrséggel ő se vállalta. Aztán itt járt egy közös ismerős, közölte, hogy valószínűleg ő lesz az új tulajdonos, azóta se láttuk, dolgozni ő se jön le, de az sem biztos, hogy a talán azóta valósággá vált. 

Szóval, jó nekünk ezzel a nyaralóval. Szerencsére Jamie annyira területvédő, hogy miatta muszáj volt egy kis kerítéssel elhatárolni magunkat, így óhatatlanul is teremtettünk magunknak egy kis magánszférát. Nem örülök ennek, de tagadhatatlanul hasznunkra válik. 

Jó nekünk ezzel a nyaralóval, mert anyut legalább itt kiültethetem a napra (már ha süt), mert otthon a kis erkélyre nem hajlandó kiülni és mivel amúgy sem jár ki a levegőre, kis penészvirág lesz belőle lassan. 

Hogy tényleg jó nekünk ezzel a nyaralóval, az számunkra Jamie szabadságát jelenti, aki egész nap kint kommandózik, leginkább a nyomunkban és ha sétálni visszük, akkor is változatosabb sétákat teszünk mint otthon. Ha hosszabb időre is kimozdulhatnánk, ami most anyu miatt lehetetlen, akkor a közeli vasútállomásról csoda helyekre kirándulhatnánk. De nekünk az is nagy élmény, hogy bár otthon is Budán lakunk, itt a madarak éneke kísér egész nap és még nyáron is tényleg csak aludni keveredünk be a házba, minden másra ott a sok árnyékos kis kiülő, amiket évek alatt kialakítottunk. Az életünk nagy részét itt töltöttük, a gyerekek a szünidőket, sokszor a nagyszülőkkel is, most már az unokák is belakták és szerették, néha úgy gondolom, a kör itt lassan bezárul. 

Egyre korábban jövünk le, egyre később zárjuk be a házat. Régen a hajam felállt, ha a nagy közös hétvégékre gondoltam, ma egyre jobban szeretek itt lenni. Szeretem, ha a barátaink is itt vannak. A múlt héten kinyitottunk, az idén - úgy fest -  nagyobb problémák nélkül sikerült. A csodás, meleg tavaszi napokat élveztük, aztán most didergünk kicsit odakint, ahogy elbújik a nap. Esténként ülünk a tűztál mellett, egyre közelebb húzódunk, mert nemcsak a látvány melenget, de a lángok is. A lakásban csendesen zümmög a légkondi, anyu alatta ül nagykabátban, pedig az itteni 22 fok kifejezetten trópusi az otthonihoz képest, hiszen itt sokkal alacsonyabb a mennyezet. Nem akar olvasni, nem érdekli semmi, nem hallja a madarakat, várja, hogy mikor indulunk haza, ahol aztán nem akar olvasni, nem érdekli semmi. Mint mondtam, jó nekünk...

 

Hangulatban

 Hogy milyenben, azt ne is feszegessük... Van az örök téma, anyu és vele a bezártság, ami így a tavasz közeledtével - még ha csak nagyon lábujjhegyen araszol is - azért valós probléma. Nekem is persze, de én már úgy vagyok vele, hogy az a bizonyos kisrakás is le van kisrakásozva. De hát van nekem egy párom is, aki még lázad, szeretne a napfényre kimenni, kapirgálni a kertben, fúrni-faragni, amit kell, esténként meg leülni a kedvenc csapatát nézni a nagy tv-n, nem a hálószobai kicsin. De hát... a mama szerint hideg van még a lakásban is, hát még a nyaralóban. Ülj ki a napra! - javasoljuk neki mindketten, erre felcsattan, hogy milyen napra, mert még kinézni se hajlandó, nemhogy kimenni, holott a ház tényleg hűvös, hiszen egész télen bezárva várta, hogy újra birtokba vegyük. Fűtünk is, direkt miatta, de ott persze "meg kell fagyni". Szerinte. Minket feldob a madárcsicsergés, neki ez már kimarad, hiszen nem hallja. Feldob a kutya vidámsága, ahogy ő is élvezni képes a szabadságot, a természetet a négy fal helyett. Anyunak ez is csak fintorgásra ad okot, mert mitől van megbolondulva a kutya. A napjait kitölti a létezés, a tv bambulása és szunyókálás felváltva. 

Az otthonba bekerülését lényegében esélytelennek érzem. Nyolcvankilenc éves, alapvetően jó állapotban, de süketen, rossz látással és egy végtelenül negatív életérzéssel. Mit mondjak, arra büszke, hogy 55 évet élt egy társasházban, de nem barátkozott össze senkivel. Hatodik helyen vagyunk jó féléve, nyilván nála rosszabb állapotúak kerülnek be minket megelőzve. A cél érdekében nyilván nem fogom demensnek nyilváníttatni, akkor sem, ha néha meglepő dolgokat mond vagy cselekszik. Harmadik éve nyúzzuk egymás idegeit, én olvasgatom a témában a sok széplelkű kommentjét, akiknek láthatóan fogalmuk sincs, milyen egy nyolcvanplusszos életet élni idejekorán. De örüljünk, hogy ez megadatott nekünk, ő a fél karját odaadná, ha a mamája még élne. Csak ne betegen, elveszetten és ne éppen vele, bezárva az egész családot a lakásba. Hogy a férjem lassan három éve este héttől külön életet él? Hogy a házasságunk ennek mennyire látja kárát? Kit érdekel? A mama egyébként is úgy látja, ő aztán nem sok vizet zavar. Még ennyi idő után is rá tudok csodálkozni, egy idős ember mennyire nem tudja felmérni reálisan a helyzetét. Különben is, ne nyafogjunk, hiszen annyiféle segítség létezik! Létezik a 🌳-szt! Amikor három hetet szerettem volna megoldani, elég világossá vált, hogy mennyire nincs. Amit kaphatok: hétfőtől péntekig - jó esetben - napi 1 óra, amikor az a kevés ember éppen hadra fogható, tehát szó sincs róla, hogy naponta 1-2-szer ránéznek, gyógyszert beadnak, ételt melegítenek, hétvégén is. Bevásárolnak talán, de aztán azzal mit kezd az anyám, aki a frigóból sem hajlandó kivenni valamit, ha éhes. Ami előtte van, az az étel létezik. 

Magánban persze megoldható, árak a csillagos égben, nincs az a nyugdíj, de még megtakarítás sem, hogy abból kigazdálkodja egy egyszerű rászoruló. Egy nagy család talán összedobja a rávalót, de az egyszem nyugdíjas gyerek? Hívtam én olyan otthont, akik azt mondták, már holnap hozhatom, napi 55 ezer forint. Három hétre 1,2 millió? Nos, ez - nekünk - nem megoldás. 

Ezért aztán várunk türelmesen (türelmetlenül) azon a bizonyos hatodik helyen. Közben intézni kezdtem az idei ideiglenes elhelyezést, mert ugyan csak az év végén lesz aktuális, de időben jelentkezni kell, ha nem akarok fejét vesztett tyúkként rohangálni a különböző intézetekhez, mint tavaly, amikor azt hittem, három hónappal korábban időben vagyok. És ezért az ideiglenesért is ugyanúgy végig kell játszani a műsort, orvosi vizsgálatokat, mentális szakember felmérését etc. Most jöttem a háziorvostól, akinek a papírja is kell. Ennek kapcsán eszébe jutott, hogy régen látta, vigyem már oda egy vizsgálatra, egy laborra. Addig meg mérjem a vérnyomását, cukrát naponta többször és persze a tiltakozása ellenére. Mert őt már mindenki hagyja békén! Én az ivásra buzdítással aztán végképp. Ami nélkül meg elég tré lesz az a labor. Hogy közben magamnak is szeretnék orvosi időpontot, netán egy rég esedékes vizsgálatot beiktatni? Majd, ráér az még, hiszen most a mama a fontos. Hazafelé a buszon eszembe jutott, hogyha a cukor értékek vagy a vérnyomás nem lesznek rendben (annak ellenére, hogy amúgy a világon semmi baja), akkor majd további vizsgálatok lesznek (a diabetikus szakorvosi is lejár hamarosan, éves kontrollra oda is el kell majd juttatni), új gyógyszer, további labor? Azt hiszem, kivételesen anyámmal értek egyet: Nyolcvankilenc éves. Hagyják már békén őt! Legalább, amíg jól érzi magát. És eszembe jut szegény Karcsi bácsi, aki életének utolsó heteit felváltva töltötte az otthonban és a kórházban, lényegében öntudatlan állapotban. Az otthonban rosszul volt, bekerült a kórházba, ott "életre" lehelték, visszavitték, aztán egy hét múlva kezdték elölről. Kinek volt ez jó? Ha nincs remény a jobbulásra, minek kínozni még szerencsétlen testet? Mert a lélek már egész biztosan nem volt jelen ebben a tortúrában. Ha létezik ilyesmi, én egészen biztosan rendelkezni fogok egy közjegyzőnél, hogy hasonló esetben hagyjanak békében elaludni.

Na, elkalandoztam. De már előre görcsölök a holnapon, amikor anyámmal meg kell értetnem, hogy most egy hétig vegzálnom kell újra az étkezések előtti és utáni cukorméréssel és a napi háromszori vérnyomásméréssel. Amúgy se volt más dolgom nekem sem. Meg aztán nem véletlenül nem mentem nővérnek annak idején. 

Elcsendesedés

 Ma meghalt a barátnőm apukája. Talán nem volt édesapa, de Apa volt a szó legjobb és legteljesebb értelmében. Megszenvedett a megkönnyebbülésért. Egy ideje már szemrehányást tettünk az angyaloknak, amiért ilyen kemény próbatétel elé állították Karcsi bácsit. Most már nem fáj semmi. Nyugodjon békében, emlékét sokan megőrizzük. 

Régen minden jobb volt (!?)

 Mostanában gyakran előfordul, hogy olyanok, akik akkortájt még erotikus gondolatok sem voltak, kinyilatkoztatnak a hetvenes évekről, hogy a "kommunizmusban micsoda szörnyű életünk volt". Nem tudom, honnan szerzik az információikat, mert nyilván akkor is, ahogy előtte és azóta is, voltak jobb körülmények között élők és hátrányos helyzetűek. De a Nagy Átlagnak - és a mi családunk bizony ide tartozott - voltak lehetőségei. Igaz, hogy a kék útlevelet csak három évente adták, de közte várt a román vagy bolgár tengerpart, a szocialista országok megannyi látnivalója, és ha valaki anyagilag megengedhette magának, akkor pedig az Ibusz úgynevezett "sportútjaival" akár egy évben többször is kijuthatott nyugatra. 

Azt meg a legelvetemültebb múlttagadók sem tagadhatják, hogy volt nívós oktatás, elérhető egészségügy, szociális háló és megfizethető kultúra. Ha kibicsaklott a bokám, nem kellett beutalót kérnem az ortopédiára, nem kellett háziorvosi irányítás, magamtól is tudtam, hogy nem a fülészetre kell mennem, hanem oda. Talán decemberben nem vehettünk  friss paprikát és epret, de nyáron a csodás zöldségekből főztünk lecsót, amihez jó volt nyúlni a téli hónapokban. Májusban epret, cseresznyét ettünk, nyáron dinnyét és barackot, ősszel szőlőt-almát-körtét-szilvát. És igen, télen déli gyümölcsöket. Citromot és narancsot. Nem volt ilyen árubőség, nem tagadom, de valahogy értékesebb volt, amit megszereztünk. Ma meg, abban a pillanatban lelohad a lelkesedésünk, ahogy a futár meghozza a hőn áhított vackot. Abnormális összegeket költünk olyasmikre, amikre Nincs Is Igazán Szükségünk! Mi nők gondoljunk csak a roskadásig teli szekrényeinkre, amikben úgy "mennek össze" a ruháink, hogy évekig a kezünk ügyébe sem kerültek. A végtelenségig lehetne folytatni a sort. Nem jobban éltünk, bár, nem is rosszabbul. Egyszerűen ésszerűbben. 

A képen az unokatestvéreimmel vagyunk Németországban. A nyugati felén, igaz. De én soha nem kaptam tőlük semmit, legfeljebb az élményeket, amikor néhány alkalommal meglátogattuk őket és körbekalauzoltak a környéken. Mégis, nem hiszem, hogy ordítana a különbség, melyikünk él a vasfüggönyön innen és túl. 

Indulat

 Sok mindenről akartam írni, pl. arról is, hogy miért múlt el az éhség belőlem Velence kapcsán. Mert ugye rajongok érte meg vágyakozom, mert önmagam megtagadni nem tudom, de már nem kutatom a titkait, már nem nézegetem a fotóit, hogy megihlessen akár olyan írásra, mint amit a Ca d'Ororól és Antonio mesterről vagy Marináról és a muránói tükörről írtam. 

https://lassukeringo.blogspot.com/2014/09/a-muranoi-tukor-1-resz.html

Aztán akartam elmélkedni róla, hogy van egy kis köpésnyi erkélyünk és azon valaha egy kis oázist teremtettem, ma meg lassan a lábam sem teszem ki. Muskátlit már rég nem ültetek, hagytam a kb harminc tövet tönkremenni, a napernyőt elrongyolódni az égető napon és a téli fagyban. Az idén már a leandert sem ráncigáltam be a lépcsőházba és láss csodát, az utóbbi évek legkeményebb telét is vígan átvészelte. Oké,  nyaranta alig töltök itt időt, hiszen ott a telek és egyébként is ki bír 35 fokban a tűző napon üldögélni? Pláne úgy, hogy a szomszédot és a garázssorát bámulja.

Akartam írni arról, hogy milyen volt az anyámnak anyának lenni és milyen a menyemnek ott a messzeségben és egy más kultúrában, na meg persze milyen volt nekem, aki végül harmincöt évig voltam "gyesen", bár ebből állambácsi persze nem támogatott ennyit. 

De aztán minden elszállt a szélbe, amikor hazaérve kaptam egy levelet....

A levél az otthontól jött, akiknél előresorolási kérelemmel éltem - leginkább az ő javaslatukra. Így három évnyi együttélés után ez azért nem annyira ördögtől való, írtam is erről korábban, hogy ez a dolog bár elsősorban engem érint, de aztán ott van a férjem nem elhanyagolható személye is. És persze, aki a leginkább érintett, az édesanyám. Nos, az otthon azt kérte, egy - akár hosszabb - levélben írjam le az indokaimat. Na, hát én megírtam az őszintét. Erre érkezett majd egy hónapnyi szünet után egy levél, melyben azt kérik egy pszichiáter szakorvossal mondassam ki anyuról a demens voltát, akkor majd elgondolkodnak a dolgon. 

Én nem vagyok szakember, de azért nem vagyok teljesen hülye sem. Tudom, hogy az anyám már rálépett a demenciához vezető útra, amire akár a 89 éve is késztetheti, de leginkább a mindig is jellemző csökönyössége, hogy most éppen nem hajlandó inni és mára már enni is csak ötletszerűen. Semmit nem kíván. Az agya szép lassan kiszárad és hamarabb vesztem el őt, mint ő a különböző szervei egészségét. Ha azt nézem, hogy apám hét éve ment el és anyu rögtön utána remélt halni, az azóta eltelt hét év jócskán elvette az életkedvét. Neki mindig is az apu volt az első, ami nem baj, hiszen leéltek hatvan évet és az az időszak kivételesen harmonikus volt. Szóval, süket, vaksi és nem hajlandó mozogni, csendes kornyadozó szobanövényként tölti a mindennapjait és ebből az állapotból nem is hagyja kizökkenteni magát. Megkockáztatom, ő már az elmúlásán dolgozik és nem nagyon tudok ez ellen tenni, hiába mondogatja mindenki, hogy "itasd, mert ott borul fel minden". Hát, próbáld megitatni, ha nem hajlandó! De ehhez az életformához asszisztálni rohadtul nem könnyű. És nem könnyű azt látni, hogy ahogy él, ahhoz már egy zártabb intézményt látnak indokoltnak. Miközben azért ő mégiscsak a jelenben van, csak gondoskodni kell róla, mert nem tesz magáért semmit. És most még én legyek az, aki pszichiáterhez vigye, aki kimondja róla a közkeletű "bolond öregasszony" véleményt. Csak azt mondja el nekem valaki, hogy hogyan mondjam el neki, hogy ez vár rá, hogyan kérjek időpontot egy olyan rendelésre (azt már nem is kérdezem, mikorra), ahol azért annyira még itt van, hogy megalázónak érezze. Ha kimondják róla, hogy demens, csak mert nem hajlandó (vagy képes) magáról gondoskodni, zárassam olyanok közé, akik már teljesen elvesztették a kapcsolatot a világgal, a szeretteikkel? Már a tavalyi ideiglenes elhelyezésnél is az borította ki legjobban, hogy egy ilyen bolond nénivel került egy szobába, pedig az még csak nem is demens osztály volt. Rohadtul csapdában érzem magam, magunkat. Ennek az egésznek egész egyszerűen nem így kellene működnie!