Itt van május elseje...

 Itt van május elseje

Ünnepnap van, a tegnapival párban, aztán valahogy a francnak sincs kedve ünnepelni. Kezdem a maival.

Valamikor réges régen, a messzi-messzi galaxisban május elsején felvonultunk. A szüleimnek kvázi elvárás volt a cégtől, hogy megmutassák magukat a felvonulási téren a céges zászló árnyékában, de igazából egy jó buli volt. Én leginkább a papírvirágokból készült kis májusfámat szerettem. Hazatérve lecsavargattam a papírrózsákat és a hajamba applikáltam, ami tekintettel a fiús, rövid hajamra, elég nehézkes mutatvány volt, de én olyankor nagyon tetszettem magamnak. Apuék megették a virslit és megitták a sört, nagyokat nevettek a kollégákkal, szorongatták a kezem, el ne tűnjek a tömegban, aztán  otthon kellemesen kiszuszogtuk magunkat. Valahogy tényleg ünnepnek éreztük, bár őszintén szólva, egymás között szó sem esett a munkásmozgalomról, annak nagy ünnepéről, egyszerűen csak volt egy szabad, családdal tölthető nap és ez jó volt. Ma meg arra ébredek, hogy barátnőm, aki két évvel fiatalabb nálam és aligha élte meg azokat az időket másként, gúnyos fotót osztott meg a nap alkalmából, rajta egy végtelenül csúnya gyerekről, egy borzasztó frizurás és idétlen masnis kislányról, aki unott-morcosan néz a világba a kezében lufikkal. Nesze neked boldog május elseje! Nekem anno már attól jó napom volt, ha nem egy, hanem három lufit szerezhettem. Ő amúgy a hanyatló nyugaton él már vagy húsz éve, bár ez az akkori emlékein aligha szépít. 

Tegnap meg a Nagyvilághoz való csatlakozásunk huszadik évfordulóját ünnepeltük. De még ennyi fanyalgó, kritikus bejegyzést ritkán olvasni a Facen is. Amikor a korombeliek megemlítik, hogy számukra micsoda boldogság volt a határok leomlása, akkor meg nosztalgiázó agyatlan vénségként aposztrofálnak minket. Olyanok sóhajtoznak a "kommunizmus" borzasztó éveiről, akik akkor még kéjes gondolatok sem voltak, mondván, az idős családtagoktól hallották ezeket a rémsztorikat. Nem tudom, azok a nagyszülők, szülők hol éltek, mert egész egyszerűen nem igaz, hogy ez egy élhetetlen ország volt, állandó üldöztetéssel. Tény, hogy a nyugat elérhetetlen álomnak tűnt néha, de trükkök már akkor is léteztek. Most azt mondják, hamis illúzióba ringattuk magunkat a biztonsággal, de igazság szerint így húsz évvel később sem érzek nagyobb biztonságot, sőt, még annyit sem. Életünk legfontosabb területein érezzük a kiszolgáltatottságot. A csatlakozás idején mi fiatalok voltunk, megkaptuk a szabadságot is, életünk legszebb évei következtek. Hogy a gyerekeinknek, unokáinknak mi jut, ma aggodalommal figyeljük. A szabadsággal sok negatív hatás is begyűrűzött, ez tagadhatatlan, de ezek akkor is ideértek volna szerintem, ha minden marad a régiben, csak talán lassabban. A világ folyamatosan változik, öngyilkosság ennek a változásnak az útjába állni még akkor is, ha ez nem feltétlenül jelent fejlődést. Ami baj, hogy mi magunk nem tudunk mit kezdeni a szabadságunkkal. Ragaszkodunk a régi rossz beidegződésekhez. Ami tőlünk nyugatra működik, azt itt rendre tönkretesszük. Húsz éve csatlakoztunk és nem akarom megélni, hogy kiraknak minket az ajtó elé, mint a kiskutyát, aki odabent nem bír magával. 

Abszurd

 Hol másutt, mint az egészségügyben. 

Anyám cukorbeteg, így rendszeres szemészeti kontrollra jár. Mivel már nem mai csirke, nem erőltetik, de évente egyszer azért illik elballagni. Egy olyan világban, ahol nem az utolsó látogatásnál kell kérni a következő időpontot. Nos, ha menni kell, hát menni kell, helyette én ballagtam el tegnap a Fehérvár úti szakrendelőhöz időpontot kérni, mert ugye telefonon ilyesmit intézni kies honunkban úgyszólván mission impossible. A recepciónál a szokásos hosszú sor, beállok. Látom, kiírták, hogy nem elég a taj-kártya, kell a lakcÍmkártya is, de bízom benne, hogy nem fognak elhajtani, hiszen hosszú évek óta jár oda, láthatják a mindent tudó gépükben, csak elhiszik, hogy nem viccből álldolgáltam a sorban húsz percet. Ekkor azonban történik valami...

Idős férfi aprócska feleségével áll valahol mögöttem a sorban, hallom az izgatott sustorgást, hátra nézek, látom, hogy a törékeny asszony igyekszik megtartani a párját, aki majdnem összeesik. Eszembe jut, hogy a bejáratnál a két ajtó között tolókocsikat láttam, indulnék egyért, de persze erős biciklilánc óvja a vagyont, nehogy valaki magántulajdonnak nézze. Kellene egy biztonsági őr vagy bárki, aki a kulcs őre, de sehol senki. Egy fickó őgyeleg az előtérben, nyakában befelé fordult kártya lóg, éppen úgy lehet egy beteg, mint a hely alkalmazottja. Láthatóan tudomást sem vesz az egyre látványosabb próbálkozásról, ahogy hárman háromfelé futva igyekszünk megoldást találni. A pult mögött ülő nők is egészen biztosan látják, mi történik, de nekik is egyszerűbb úgy tenni, mintha nem látnának semmit, a mikrofonba egyikük sem szól bele, hogy a rend és kulcsok őrét előkerítsék. Végül kiderül, valóban tébláboló emberünk a megoldás kulcsa, hogy ilyen képletesen fejezzem ki magam. Szólunk, kérjük, ő gyökkettővel beballag az irodájába, leül az íróasztalához és megfontolt mozdulatokkal kutat az íróasztala fiókjában. A kulcs előkerül, emberünk továbbra sem ideges, nem sürgős neki semmi, kiballag, kinyitja a zárat és láthatóan elbizonytalanodik... csak így hoppára odaadni valakinek a drága eszközt? Nem várom meg, amíg iratokat kér, mondom neki, előbb ültessük le a bácsit. Végre szegény ember biztonságban van. Honnan volt annak az aprócska nőnek ennyi ereje, hogy élete párját lábon tartsa ilyen hosszú időn ált? Hát, kérem, a szeretet ereje... ahogy mondani szokás. Még látom, hogy már igazolványt ad át, hogy bebiztosítsa az őrt, nem lépnek le a tolókocsival. Én már rég sorra kerültem volna, de nyilván a sor közben már haladt. Beállok hát újra a sor végére. Egy idős nő hív maga elé: Kedveském, legalább maga megmozdult, mert Ezek... int fejével az ablak felé, meg se látnak minket.

Sorra kerülök. Mondom, mit szeretnék. Hááát, időpont a szemészetre nincs, csak előjegyzés, de az se most, majd a jövő héttől, talán már a hétvégén, még nem tudni. De úgy kalkuláljunk, kb. féléves várakozás lesz. Mit mondhatnék? Nyolcvanhét évesen már az édesanyám se érzi sürgősnek a kontrollt. Konkrétan feleslegesnek érzi, de ez csak az ő meglátása, más egészen biztosan fontosabbnak érezné, mint ahogy az orvosa is szeretné bizonyos vizsgálatok eredményét látni. Azt hirdetik, egészségügyünk irigylésre méltó. Na igen, kinek mi ... Szerintem meg egy nagy rakás.

Ha nincs jobb dolgod...

 Van az úgy, hogy az ember lányának beakad valami és ha már úgysincs jobb dolga (de akkor is, ha lenne), ezen agyal, keresi, kutatja a megoldást és kicsit be is csavarodik, amikor nem találja. Így történhetett, hogy három napom ment rá és egy sikertelen telefonos segítségkérés, hogy megoldjam a magam feltette kérdést. 

A vízparton áll egy fa, amióta az eszem tudom és itt töltöm a nyarakat, látom növekedni. Hogy miért éppen most tavasszal csodálkoztam rá a lombjai között gömbölyödő fagyöngy csokrokra, meg nem tudnám mondani. Első volt tehát a csodálkozás, hogy jééé, fagyöngy. Wiki a barátunk, utána is kerestem, mit lehet róla tudni, azon túl, hogy karácsonykor jó alatta csókolózni, bár ezt a hagyományt sem tudtam, honnan ered. Nos, sok mindent megtudtam a fagyöngyről, még olyat is, amire végképp nem voltam kíváncsi, lásd micsodák családjába és rendjébe tartozó faj etc., az pedig igazán nem volt újdonság, hogy amolyan parazitanövény, örökzöld. Leggyakoribb gazdanövénye, értsd, amin megtelepedik, az almafa, a nyárfa, fűzfa és akácfa. Na, itt érkezett el a kérdések kérdése, ez milyen fa? Mert a felsoroltak közül egyik sem, arra azért maga,tól is rájöttem. Google képkeresővel pásztáztam a lombokat, de csupa olyan találatot kaptam, amitől a harci ideg kapott el, mert nem arra voltam kíváncsi, hogy Jeremiah Smith valahol a nagyvilágban ilyen fárol készített fotót, de azt persze ő sem írta oda, milyen fáról beszélünk. 

Mint mondtam, napok mentek rá, hogy kutattam a levélmintát, de valószínűleg én nem találtam a megfelelő kereső szót, mert választ nem leltem. Végül a harmadik napon a japán juhar lett a befutó, még ha nem is vagyok róla teljesen meggyőzve, hogy a megoldásom tökéletes, de egész egyszerűen erre illik leginkább a levelek leírása. Ebben megnyugodva ma reggel kinyitom a tv-t, benne a Spektrum csatorna most éppen kertészettel kapcsolatos műsorát és mit mutatnak be benne, na mit? Természetesen egy japán juhart. Igaz, még kicsi, de a levélzete ugyanaz. Első gondolatom az volt, hogy a fene essen belétek, három napos agyalást spórolhattam volna meg, ha kicsit előbb tűzitek műsorra ezt az adást. De aztán inkább visszatértem a jegyzeteimhez és most még megosztok veletek néhány sort magáról a fagyöngyről is. (Így van ez, ha egy kérdés megoldódott, az ember gyorsan tovább tud lépni)

Szóval, a fagyöngy a termékenység és az élet szimbóluma, ugyanakkor a karácsonyi díszítés mellett remek gyógynövény a magas vérnyomás ellen és onkológiai problémák esetén az immunrendszer erősítésére. A hagyomány pedig, miszerint, aki csókot ad alatt a kedvesének, annak a szerelme örökké tart, a XVIII.századi Angliára vezethető vissza, Amerikában (dacára annak, hogy már korábban játszódó romantikus filmekben is felbukkan) csak a XIX.században honosodott meg (persze, nyilván az angol telepesek honosították meg).

Emlékek...

 Nem tagadom, a legtöbb emlék, amiket felemlegetünk, a kutyáinkhoz kötődnek. Persze, emlegetjük aput, hogy milyen jól érezte magát itt a Balatonon és mennyit dolgoztak Tiborral, hogy a ház és a környezete úgy nézzen ki, ahogy ma is. És szóba kerül anyósom is, aki pedagógusként oly sok éven át élvezte a nyaraló nyújtotta nyugalmat és örömöket. De Colin tavaly ilyenkor még itt volt velünk, mint ahogy 1996 óta mindig volt itt egy golden retriever, aki pancsolt és/vagy úszott a tóban, akivel nagyokat sétáltunk, aki a puszta jelenlétével a kert közepén heverészve hihetetlen kikapcsolódást jelentett. Tavaly ilyenkorig meg még egy icipicit tovább. Mert aztán végetértek a szép napok és ahogy az embereknél, úgy nála is jöttek a nehéz napok, az elesettség, a közelgő búcsú fenyegető érzete. Ma a Face feldobta ezeket a képeket, amiken még úszott és elégedetten somolygott a parton. Emlékszem, hogy a séták egyre rövidültek, de valahogy azok a napok hoztak végzetes fordulatot az ő életében is, amikor anyuval a bajok elkezdődtek. Ha nagyon akarok, emlékszem a napokra, hetekre, hónapokra, amikor sírtam a tehetetlenségtől, amikor zengett a ház a vitáktól, hogy mehet-e, szabad-e ennek így mennie tovább vagy igenis meg kell hozzunk egy döntést, amit persze a szívünk mélyén nem akartunk. Nem segített ő sem. Ahogy mi őt, úgy ő minket és az életet nem tudta, nem akarta elengedni. Ez már nem volt szép időszak, mert egyszerre éreztem kétségbeesést, hogy meddig tart még és szégyent, amiért egyáltalán képes vagyok így gondolni Rá. Rá, aki annyi boldogságot, örömet és nevetést hozott az életünkbe. Rá, aki felnevelt három kölyökkutyát, lényének legjobb oldalát tanítgatva nekik, hogy a mi életünk váljon könnyebbé és amiért a mai napig hálával gondolunk rá. Sokat emlegetjük, itt a nyaralóban még talán többet, mint otthon, ahol leginkább csak a békés, nyugodt, szőrös bútordarab szerepét töltötte be. Itt élt igazán, a kirándulások, a napi séták is itt váltak kalanddá. Hiányzik, tagadhatatlanul, fájdalmasan, de csupa szép emlék hordozójaként. Mert ami a végére jutott, azt jobb is feledni. Az nem ő volt, ugyanakkor szavam nem lehet, mert a tőle megszokott nyugalommal viselte saját változását is. Mi, vagy inkább én voltam már türelmetlenebb, és ezzel a beismeréssel nekem kell megbirkóznom, valahányszor felbukkan. De ezeket a képeket látva, hiszem, hogy megadtunk neki mindent, amitől az élete 13 és fél éve neki is szép élmény volt, nemcsak nekünk. 

Ész megáll...

A barátnőmmel eléggé hasonló cipőben járunk egy ideje, azzal a különbséggel, hogy nekem csak az édesanyámmal kell a napi apró harcaimat megvívni, neki a jóval idősebb férje és apja, anyja is ott figyelnek a listán. De ami az utóbbi hónapokban zúdul a nyakába, az egészen elképesztő. Az apja már lassan egy éve rendszeres látogatója a János kórháznak. Javulást nem, kórházi fertőzést sikerült elérni. De ezek a mai öregek tényleg vasból vannak, sőt, rozsdamentes acélból, mert még a kórházi ellátás sem tud kifogni rajtuk, a kisöreg alkalomról alkalomra hazakerülhet. De az az igazság, hogy ezért nemcsak az ő erős szervezete a felelős, hanem a nagy magyar egészségügyünk is. Ugyanis, a meglévő 4-5 - egyenként is halálos - betegségével, így összességében állandóan hazaadják további kezelésre. Egy családba, ahol az idős feleség maga is ellátásra szorul, sőt a vejük is, így aztán a barátnőmnek, aki maga sem bakfis és csendben fohászkodik, hogy a gerincsérve bírja a terhelést, most háromfelé kell megfelelnie. A hétköznapi ellátást biztosítani, szabadidejében pedig az előírt kórházi látogatásokat, kezeléseket megoldania. 

Kérdésem több is lenne. Például a háziorvos hogyan lehet ilyen impotens, hogy képtelen egy elhelyezést kiharcolni a betegének, akinél most éppen - sok más probléma időleges megoldása mellett - az a kérdés, hogy csak néhány ujját vagy konkrétan a lábát vágják-e le. Másrészt pedig a kórház felé, akik a minap a sürgősségin átvették a beteget, mert a veseértékei és a szíve is éppen feladni készültek. Hogyan képzelik, hogy két nappal később otthonába bocsátják, családja ápolására bízzák a betegüket és még annyi emberség sincs bennünk, hogy ha már éppen ott van a kezeik között, akkor az összes kellő vizsgálatot elvégzik és nem rendelik vissza, hogy majd ülje végig a tolószékes ember és hozzátartozója az újabb sokórás várakozást?

Hogy is írta Dante: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" - ezt akár ki is írhatják a kórház bejáratára. Az egész egészségügyre. Családbarát kormányunk áldásos tevékenységének hála minden korábbinál betegebb az egészségügyünk. Lassan már saját jól felfogott érdekünkben sem fordulunk hozzájuk. Törvényeket hoznak, hogy a gyereknek kötelessége szülei ellátása, ápolása, ha nem tudja megoldani, fizesse ki. De nincs intézet, ahova jó szívvel beadhatná és ki is tudná fizetni anélkül, hogy ezzel például kiskorú gyermekeit rövidítené meg. Kap családi pótlékot?! Ebbe most bele sem megyek, mert nincsenek is rá szavak, mennyire álságos mondat ez is. Én nem tudom, nincs itt már egy normális ember sem döntési pozícióban, aki tisztában lenne vele az íróasztala mögött, hogy odakint, az ablakon túli világban, abban a Való Világban (nem a reality showban) mi zajlik? Mennyibe kerül az élet és mibe kerül a gyógyulás? Azt már meg sem kérdezem, mibe kerül a halál? 

Tegnapi méreg...

 Mint korábban írtam, a hétvégén elszaladt velem a ló netes rendelések ügyében. Ezeket meg a különféle csomagküldő szolgálatok juttatják el hozzánk. Mostanában még törvény is született rá, hogy a Magyar Postát, mint lehetőséget fel kell kínálniuk. Félreértés ne essék, a Posta is szállít rendesen... többnyire. A régi kézbesítő egy arany pofa volt, tényleg előre szólt, hogy napközben kb. mikorra várhatjuk, de ő eltűnt. Hogy tele lett a hócipője vagy csak más területre rakták, nem tudom, mind a két szitut el tudom képzelni. Aki helyette van... meg amúgy ez az új rendszer, amiben működnek... A csomagküldő küld egy e-mailt, hogy átadta a Postának a cuccot. Onnantól se kép, se hang, csak egy váratlan telefon a kézbesítőtől, hogy ott áll a kapu előtt, otthon vagyok-e. Mondjuk, ha csönget és nem nyitnak ajtót, ennek elég kicsi a valószínűsége, de most hirtelen megtalálta a számomat, hát rám telefonált. Mondom, éppen a villamosra szállok fel, kb tíz perc, mire odaérek. Hát, azt ő nem tudja megvárni. Mi legyen? 

Mi legyen? Először is legalább egy nyomorult sms-t küldtek volna, hogy a szállítás napja mikor van. Olyan maximalista már nem is vagyok, hogy időpontot is írjanak bele. De ha már így történt, akkor legalább próbálkozzon a többi lakónál. Bár, lehet, ő még újabb fiú és nem tudja, hogy itt rendszeresen vesszük át egymás holmiját. Jó, akkor hívjam fel a többieket, hogy átveszi-e. Őszintén? Nem hívtam. Ő meg becsöngetett és Erzsike már intézte is. A dolog pikantériája, hogy e-mail vagy sms azóta sem érkezett arról, hogy csomagom várható, pedig régebben legalább aznap délután még utólag az is befutott. Viszont ... érkezett egy e-mail a Postától, hogy mennyire vagyok elégedett a szolgáltatásukkal. Nem válaszoltam, mert mindenkinek jobb, ha megtartom a véleményem. Amit írnék, annak tuti nem örülnének. 

A többi cégnél még nem szembesültem ezzel a problémával. Írnak időben, tartják az időpontot, sokszor még olcsóbbak is. Úgyhogy a Posta se csodálkozzon, ha esetleg egyre kevesebben veszik igénybe a szolgáltatásaikat. Uff.

Őszinteségi roham

 Judit vagyok és irigy. Persze, van ennek múltja, nemcsak úgy bele a vakvilágba irigykedem. A távolabbi rokonságban - és nemmellesleg Németországban - van, aki vendéglátásból él. Egyiküknek a Fekete erdőben van egy méretes szállodája, másikuknak Stuttgart mellett egy étterme. Lehet, hogy múlt időben kellene már fogalmaznom, mert nagyon régen jártunk feléjük és a világ arrafelé is nyilván változott. A tulajdonosok megöregedtek és ki tudja, hogy a gyerekek, unokák még mindig ebben látják-e az életük értelmét. Tudom, hogy nem könnyű élet. A vendéglősöknél láttam, hogy tulajdonképpen a szabadság, mint olyan, hogy elmegyek 2-3 hétre és csak fekszem a napon, vagy esetleg bejárom idegen tájak nevezetességeit, nem létező fogalom. Igazi rabszolga élet, aminek azért megvan a maga szépsége, ha az ember amúgy nem egy elvágyódós fajta. Gyerekként jártam az elsőben, a szállodában és kb. onnan datálódik, hogy piros kockás abroszos kis étkezővel, faragott vidékies stílusú hálószobákkal képzeltem el a magam kis panzióját, ahol magam töltögetem a kávét és a frissen sült péksüteményhez is én főztem a lekvárt. Erre még rásegített, amikor felnőttként és családosként az ausztriai Villach mellett síeltünk amolyan "bauerndorf"-os apartmanokban. Na, azok pontosan ilyenek voltak, a nappaliban zöldcsempés kis cserépkályhával, körülötte fapaddal, hogy a hóból bemenekülve bujhasson és melegedhessen az ember a "sutban". A falon tékában a festett tányérok, az ablakokon hangulatos kis függönyök, a  hálószobában kockás ágyneműk, amúgy a konyhában és fürdőszobában minden kényelem, amihez az ember otthon hozzászokott. 

De az álom, éppen úgy, mint a régészet, Egyiptom kincsei és az ősemberek nyomai, nem általam lettek kutatva, felfedezve, hiába ültem tátott szájjal Benedek professzor tv műsorai előtt a még fekete-fehér Munkácsy doboza előtt. Később volt olyan álmom is - pedig akkoriban még bőven iskolás voltam, nem az Ibuszban dolgoztam -, hogy középiskolásoknak tanítok idegenforgalmat. Fel nem foghatom, honnan jött az ötlet, de még abban is biztos voltam, hogy nem is kell a tanítóképzőt elvégeznem, egyenesen az idegenvezetésről nyargalok majd át a tanításra. Volt olyan is, bár a nyargalásról szó sem esett. De ez egy másik történet, egyszer talán le is írom, mert megvoltak ennek is a maga érdekes fordulatai. De az irigység tárgya most egyértelműen a vendéglátás, pedig nem is olyan, ahogy valaha én álmodoztam róla. Más. Mint a világ is, amiben élünk. Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen csak más. És csodás. 

Mostanában gyakran megyek el egy óriásplakát előtt, mára pedig itthon eszembe is jutott, hogy utána keressek a hatalmas kép sarkában megbújó linknek. A Casa Christa Balatonszőlős felett található. Nem írok róla többet, de ajánlom, hogy lessetek bele a képekbe. Csodát alkottak ott a tulajdonosok, akik nemcsak álmodoztak, hanem kemény munkával megvalósították az álmaikat. Hogy félreértés ne essék, az eltökéltségükre vagyok irigy, nem arra, amit elértek.